Az utóbbi napokban elfáradtam. Sok-sok jó dolog történt, de sajnos nagyon sok rossz is. Nehéz, mert a negatív élmények teljesen lemerítenek. Ezen pedig nem nagyon lehet segíteni.
M. mostanában nincsen jól. Többször felhívott azzal, hogy pánikrohama van. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Próbáltam elindulni, mellette lenni, segíteni neki, de közben nem volt könnyű. Dolgozom. Napi 8 órát. Igyekszem nem többet. Erre mindenki azt mondja: “Későig dolgozol, kimeríted magad, sok ez neked, nem bírod a terhelést.” Ez jó vicc. Falra mászom ettől, főleg, hogy ezt olyanok szájából hallom, akiknek nincsen TB-je, a szüleikből élnek, hiteleik vannak, vagy csak nyávognak, hogy nem hullik az ölükbe az anyagi ez meg az. Azt hiszem, az lenne a normális, hogy az ember egy idő után elmegy és már ő segíti a szüleit, ahelyett, hogy a nyugdíjukért kuncsorog – mint ahogy azt az összes haver csinálja.
A legrosszabb, hogy ezzel a nézettel teljesen egyedül maradtam. Erre rájön, hogy skan élősködnének rajtam, mert munkám van. Mivel úgy élek, mint a szüleik, azt gondolják, én is ultimate pénz, megértés, egyensúly és kompenzációforrás vagyok. De senkinek nem vagyok az anyukája.
Mindig azzal vádolnak, hogy érzéketlen vagyok, pedig nem erről van szó. Egyszerűen csak nem tudok olyan doglokért felelősséget vállalni, amit más elengedett. Nem tudom mások problémáit megoldani, ha ők nem dolgoznak a megoldáson.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: